Magamról

Saját fotó
Hungary
20 hónap külföldön. 2011 - 3 hónap Németországban, 2012/13 - 7 hónap Hollandiában, 2015 - 3 hónap Naposparton, Bulgáriában, 2016 - 7 hónap Franciaországban. És mindenféle egyéb kiruccanásom a blogon.

2016. július 25., hétfő

A thank-you letter to my best animal friend, who I let go now/ Köszönőlevél a kedvenc kutya batáromnak, akit most elengedek

Dear Jimmy,


Thank you for being here for 13 years. It means a lot to me and it was a beautiful period with you, every second. It's okay, you can go now. No, it's not, but I understand that noone can make this back and that I cannot turn back time. I have to let you go and I will try my best to succeed.

You were this scared little creature, when we brought you home, you hid behind my back on the backseat of my parents' car and spent the one-hour-long journey from Budapest to my hometown there. When we arrived to my grandparents' place, you were so tired that you finally accepted some water. For a long time, before growing too big, I could fit you in my hands and take you back to your kennel, when you had to leave the garden, because someone arrived. You were so excited for new people, you kept jumping up on them, so we had to close you into that place. You were lovely anyway. You were allowed to spend winter nights in the kitchen with us basically all your life, but as a puppy you loved chewing on dad's slippers. Oh, and you loved to chase all our cats! But you would never hurt them, just gave them some sports classes. With some of them, you even made good friends and you shared your house with them. What a gentleman!

Before moving to this house, I was especially excited to move because I knew I could get a dog one day. One year after living here we met you and took you to this weird new place, that was your new home and you seemed pretty happy about that, after getting used to it. To every corner, our huge trees in the front garden, the front door that separated you from these strange human beings, who were really cool after all, because they fed you and tried to keep you safe and warm.

You loved long walks in the forest that we are very fortunate to have next to our house. Especially me and mom loved these walks with you. Occasionally you would go in the water and I would get mad, because that water is dirty and than I would need to wash you. But then I would be glad you enjoyed the ride.





When you needed to have 2 operations on your legs shortly after one another, I would pay for the second one. I've had collected all the money I earned at this job I did on the weekends and I put them on the lowest drawer of my jewellery case. I didn't know what I was collecting it for, and than you got yourself injured and it was no question anymore. You needed to wear a plastic collar that protects you from licking or hurting your wound, and I would come home from high school right after lessons finished, to take care of you, I would bring my books in your cannel and sit there with you for hours, you laying your head in my lap, me studying. We did this for one week, and than you were fully recovered, and I could hang out with my girlfriends after school again.

You were my best animal friend. You were the best pet I could imagine for myself. I hate your kennel now, I don't want it to be there anymore. It's quiet. I kept wanting to turn there today all day. We had family members over, since I got back from France yesterday and I'm lucky to have this family who wanted to greet me, so we spent the afternoon together with some great fish soup, grilled meats, champagne, beer, stories and laughter. Back in your long and beautiful life, which I'm glad you shared with us, before the end of May, you were the one to occasionally shout out loudly from that kennel trying to let us know that it's really not fair that we are talking outside and you had to be in there. So you ended up on your leash, walking around the table, normally getting some delicious bits and pieces from every family member. That's why you were a bit fat, too.

But I loved you the most, even if you were a bit fat. Before going to France, I took a lot more walks with you than I used to before and I will forever be glad for that. When I had a free day, or half a day free from work, we would be outside running, walking or stopping for a second to realize how beautiful nature was.

I'm so lost without you here in this moment. But I honestly believe that everything happens for a reason, and it had to happen like this, that I wasn't with you in the most difficult and painful period of your life. And I know that the people who took care of you, took the best decision to let you go and not let you suffer for no more time. I know it's better for you that you didn't need to be in pain anymore. You had a tumor close to your spine, which made walking such a hard exercise for you like having to climb the Mount Everest - impossible. Walking should be so easy, isn't it? You arrive to Planet Earth and shortly after that, you gain this amazing talent to be able to reach something by using your little feet to go there. And right before leaving this Planet Earth, you slowly started to loose this ability due to the tumor, and had to get injections to help keeping away the pain and to make it easier for you to walk the usual front door - stairs - garden distance. It was hard for you sometimes and you ended up lying down, because you got tired. Sometimes you could hardly even keep your head up, I know because mom told me all about this.You know what? I'm so glad I wasn't here and I didn't spend long days and weeks trying to hold my tears back. Instead I had the freedom to go around and explore another country - not knowing something can really make you happy sometimes. But I wish so badly I've got news from these hard moments at the end of May, when you were taken to the vet so that he helps you take away your pains forever. I wish I knew, but at the same time I don't.

I'll stop, because this could be an endless letter from me recalling back all the best memories we shared. You will forever be my very first best dog friend, but I hope to have more dog friends in the future, because you are truly the best friends of humans. You are the ones, who teach us to appreciate nature when we are on the other end of your leash and the ones who learn how a lot better we will need to take care of that new pair of shoes, that we will need to purchase, becauase you used the current ones to strengthen your growing teeth.

Thank you. I love you. Take care for you wherever you are now. It's an endless friendship and I will not stop my tears from pouring down like heavy rain, when I will feel the need to. And I promise I will try not to take care about other people's opinion on that. And I will let you go, because I know that there is a better place for you. It's calm, cozy, and painless.

You can go. You can go now. Be free and please never forget me! I'm the luckiest person I could have you in my life and my heart is broken to little pieces right now, but I promise you that I'll stick those together and become a stronger person due to this experience. I send you the most huge hug I wasn't lucky enough to give you in real life.


With love,
Ágota






Kedves Jimmy,

Köszönöm, hogy velünk voltál 13 évig. Sokat jelent nekem és csodás időszak volt veled, minden másodperc. Minden rendben, most már mehetsz. Nem, igazából egyáltalán nincs rendben, de értem, hogy senki nem csinálhatja vissza ami történt, és hogy nem áll módomban visszamenni az időben. El kell, hogy engedjelek és meg fogok próbálni minden tőlem telhetőt, hogy ez sikerüljön.

Egy ijedt kis lény voltál, amikor hazahoztunk, a szüleim kocsijának a hátsó ülésén bebújtál a hátam mögé és ott töltötted a Budapesttől a szülővárosomig tartó egyórás utat. Mire a nagyszüleimhez értünk, már annyira kifáradtál, hogy végre elfogadtad tőlünk az ivóvizet. Hosszú ideig, amíg túl nagyra nem nőttél, belefértél az ölembe és be tudtalak cipelni a kenneledbe, ha el kellett hagynod az udvart, mert látogatónk érkezett. Annyira örültél a vendégeknek, hogy felugráltál rájuk, szóval be kellett zárjunk a helyedre. Imádnivaló voltál amúgy. Téli estéken velünk lehettél a konyhában, gyakorlatilag egész életedben, kölyökkutyaként imádtad rágni apu papucsait. Ja és imádtad kergetni a macskáinkat! De soha nem bántottad volna őket, csak egy kis edzést biztosítottál számukra. Néhányukkal különösen szoros barátságot kötöttél és beengedted őket a kutyaházadba. Micsoda úriember!

Mielőtt ideköltöztünk volna, különösen azért voltam izgatott a költözés kapcsán, mert tudtam, hogy egy nap lehet kutyám. Egy éve laktunk itt, amikor megismertünk téged és elhoztunk erre a furcsa helyre, ami az új otthonod lett és úgy tűnt, hogy egészen megkedvelted miután hozzászoktál. Minden sarokhoz, az udvarban álló hatalmas fákhoz, a bejárati ajtóhoz, ami elválasztott ezektől a furcsa emberi lényektől, akik végül is elég klasszak voltak, mert kaját adtak neked és igyekeztek biztonságban és egészségben megtartani.

Imádtad a hosszú sétákat a közeli erdőben, ami szerencsénkre a házunktól egy köpésre van. Különösen anyu és én imádtuk ezeket a sétákat veled. Néha belegázoltál a vízbe és olyankor eléggé kiakasztottál, mert az a víz iszonyú koszos, így tudtam, hogy utána le kell majd csutakoljalak. De a végén azért örültem neki, hogy élvezted a kiruccanást.

Amikor kétszer kellett műteni a lábaidat röviddel egymás után, akkor a második műtétet én fizettem. A gimis hétvégi melóm összes fizuját összegyűjtöttem, és az ékszertartóm alsó fiókjában őriztem. Nem tudtam, hogy mire gyűjtöm, aztán te összetörted magad és ez nem volt kérdés többé. Műanyag gallért kellett viselned, ami megakadályoz attól, hogy nyalogasd vagy felsértsd a sebed, és én órák után rohantam haza, hogy ápoljalak. A könyveimmel törökülésbe ültem a kenneledben, te a fejedet az ölembe hajtva pihentél, én meg tanultam. Egy hétig csináltuk ezt, aztán meggyógyultál, én pedig lóghattam újra a barátnőimmel suli után. 

Te voltál a kedvenc állat barátom. Te voltál a legjobb háziállat, akit el tudtam képzelni magamnak. Most utálom a kenneledet, és azt akarom, hogy ne legyen ott többé. Túl csendes. Ma egyfolytában oda akartam nézni. Családi összeröffenés volt, mert tegnap értem haza Franciaországból és olyan szerencsés vagyok, hogy köszönteni szerettek volna, úgyhogy délután halászlét és grillhúsokat ettünk, sört és pezsgőt ittunk, sztoriztunk és röhögtünk. Annó a hosszú és szép életed során, amit hálás vagyok hogy velünk osztottál meg, május előtt, te voltál az, aki időnként hangos ugatással panaszoltad, hogy nem tartod igazságosnak, hogy mi odakint beszélgetünk, neked viszont ott bent kell lenned. Egy kis győzködés után általában a pórázod végén kötöttél ki, és az asztal körül gályázva mindenkitől begyűjtöttél egy-egy nagyobb falatot. Ezért is voltál egy kicsit dagi. 

De imádtalak a végletekig, egy kicsit dagin is. A franciaországi utam előtt a szokásosnál gyakrabban róttuk a köröket kint és ezért örökre hálás leszek. Ha szabadnapos voltam vagy fél napot dolgoztam, elindultunk és kint futottunk, sétáltunk vagy megálltunk egy pillanatra, hogy gyönyörködjünk a természet szépségében.

Most eléggé el vagyok veszve nélküled ebben a pillanatban. De őszintén bízom benne, hogy minden okkal történik, és ennek így kellett lennie, hogy én nem voltam veled életed legnehezebb és legfájdalmasabb időszakában. És tudom, hogy az emberek, akik gondoskodtak rólad, a legjobb döntést hozták azzal, hogy elengedtek és nem hagyták, hogy tovább szenvedj. Tudom, hogy neked jobb az, hogy nem kellett a fájdalmat elviselned. A gerinced mellett volt egy tumorod, ami a járást úgy megnehezítette a számodra, mintha a Mount Everestet kellett volna megmásznod - lehetetlenné tette. A járásnak egyszerűnek kellene lennie, nemde? Megérkezel a Föld nevű bolygóra és röviddel azután elsajátítod ezt az elképesztő tudást, hogy bármit el tudsz érni azáltal, hogy a lábaid közelebb visznek hozzá. És közvetlenül azelőtt, hogy elhagytad volna a Földet, te szépen lassan elkezdted elveszíteni ezt a képességet a tumor hibájából, és injekciókat kellett kapnod, amik távol tartják a fájdalmat és megkönnyítik a szokásos bejárati ajtó - lépcső - udvar távolságot. Néha ez borzasztóan nehéz volt számodra és lefeküdtél, mivel elfáradtál. Néha a fejedet is nehezen tudtad tartani, tudom, mert anyu elmesélte. Tudod mit? Úgy örülök, hogy nem voltam itt és nem kellett hosszú napokig és hetekig visszafojtanom a könnyeimet. Ehelyett szabadon fedezhettem fel egy másik országot - a nem tudás igazán boldoggá tud tenni néha. Ugyanakkor annyira vágyom arra, hogy már május végén tudtam volna a nehéz pillanataidról, amikor állatorvoshoz vittek, mert ő tudta örökké elűzni a fájdalmaidat. Azt kívánom, bárcsak tudtam volna, és ugyanakkor azt, hogy nem.

Abbahagyom, mert ez a levél örökké folytatódhatna és én megállás nélkül tudnám felemlíteni a közös pillanatokat. Örökké a kedvenc kutya barátom leszel, de remélem, hogy lesz még a jövőben kutya barátom, mert igazán ti vagytok az emberek legjobb barátai. Ti tanítotok meg minket a természet szeretetére, amikor a pórázotok másik végén állunk és ti figyelmeztettek minket arra, hogy óvatosabban dugjuk el majd azt a pár cipőt, amit a jelenlegi helyett vásárolunk, mert ti ezen élesítettétek növésben lévő fogaitokat.

Köszönöm. Szeretlek. Vigyázz magadra örökké ott, ahol vagy. A barátságunk örökre szól és hagyni fogom hullani a záporozó könnyeimet, amikor úgy érzem. És ígérem, hogy igyekezni fogok nem foglalkozni az emberek véleményével ebben az esetben. És elengedlek, mert tudom, hogy létezik számodra egy jobb hely. Ahol kényelmes, otthonos és fájdalommentes.

Indulj. Most már mehetsz. Legyél szabad és kérlek sose felejts el! A legszerencsésebb ember vagyok, amiért az életem része voltál és bár a szívem apró darabkákra van most törve, ígérem, hogy ezeket összeillesztem majd és erősebb ember leszek ezután a tapasztalat után. A legnagyobb ölelést küldöm neked, amit már nem volt szerencsém élőben átadni.

Szeretettel,
Ágota